Eleinte csak magunkban szemlélődtünk, megállapítva közben, hogy ha a közlekedésért felelős magas beosztású személyek lennénk, itt helyben leterítene minket a súlyos depresszió.

Az ezen a helyen is láncokkal, műanyagtokba tekert acélsodronnyal és egyéb elmés szerkezetekkel lezárt, rengeteg kétkerekű jobb helyeken rozsdatemetőnek minősülne. Ráleltünk nem egy olyan példányra, amelyhez hasonlón gyermekkorunkban tanultunk pedálozni, pedig az nem tegnap volt. Láttunk műanyag bolti kosarakkal és törékeny gyerekszékkel felszerszámozott példányokat. Azon az egyetlenegy biciklin pedig, amin lámpát is felfedeztünk, volt ugyan békebeli dinamó, de semmiképp nem működhetett, ugyanis útban volt neki a sárhányó.

A szomszédos biciklimegőrzőben, ahol az albertirsai illetőségű Révész Zsolt már tizennégy éve vigyázza az udvari, fedett tárolókban elhelyezett kétkerekű járműveket, a késő délelőtti órákban is akkora volt a forgalom, hogy alig tudtunk szót váltani egymással. Ez azonban semmiség a nyolc-tíz évvel ezelőttihez képest – tudtuk meg – akkoriban ugyanis a mostani száz-százötven biciklinek a dupláját adták le megőrzésre. Azokban az időkben éjjel-nappal nyitva tartottak, az ingázók a legkülönbözőbb időpontokban tértek haza a munkahelyükről. S mivel Pilisen vagy hat lakott külterület is található, a Rózsácskától a Bazsamig, senki nem vette volna a lelkére, hogy az éjjel egykor hazatérő, fáradt munkásember ne tudjon hazabiciklizni.

„Az a szemét autós elütött!” 

Őrzés nélküli tároló az állomás mellett még nem volt, az ingázók jobb híján a rendelőintézet előtti támasztókhoz kötözték a biciklijüket. Lett is ebből nagy felzúdulás, mert így a páciensek kerékpárjai nem fértek el. Révész Zsolt emlékei szerint akkor kiírták egy táblára, hogy csakis az orvoshoz igyekvők vehetik igénybe az ottani tárolót, s aki ezt nem vette figyelembe, megbüntették – de „szükség törvényt bont” alapon a tiltásnak nem volt foganatja.

A munkahelyek, s ezzel együtt az ingázók számának megállíthatatlan fogyása a kerékpármegőrzőben is megmutatkozik – derült ki beszélgetésünk során. A szegénység jelei pedig abban, hogy az ingyenes, őrzés nélküli helyeket egyre többen veszik igénybe olyanok, akik eddig ki tudták fizetni a napi 120, vagy a havi 1650 forintos őrzési díjat. Tudják, hogy mire hazatérnek, talán már hűlt helye lesz a biciklijüknek, s bizony ez nagyon sokszor megesik. Révész Zsolt tudomása szerint – aki naponta látja az ellopott biciklijüket keresőket, s a rendőröket, akik már „civil megfigyeléssel” is próbálkoztak – több száz kerékpárnak lába kelt már az aluljáró mellől. Még ha csotrogányok is. Alkatrésznek ilyen állapotukban is hasznosíthatók, meg aztán a szegény ember, akinek biciklire van szüksége, nem válogatós: megveszi kéz alatt. Nem érdekli, talán nem is tud róla, hogy a kétkerekűnek is van alvázszáma, a hajtókar agyi részének aljába beütött számsor.

De nem csak ezzel nem foglalkoznak a biciklisek – derül ki –hanem a kerékpárjuk állapotával sem. „Az a szemét autós elütött! Mert csak megy, mint az állat! ”, esetleg „Már megint megbüntetett a rendőr, hogy nincsen lámpám!” – panaszolják Révész Zsoltnak nem egyszer, aki naponta tapasztalja, hogy a nála megfordulók talán egynegyedének van világítás a biciklijén, s persze visszakérdez: „Magának nem érdeke, hogy lássák? Kevesebbet ér az élete, mint egy kétszáz forintos villogó?”

Azokról a tapasztalatairól, amiket autósként a Dunától nyugatabbra tapasztal, a kuncsaftoknak nemigen beszél. Arrafelé a biciklis társadalom is másféle, mit ezen a tájon – meséli – s ez nem csak a jól karbantartott kerékpárokon, hanem a rajtuk ülők viselkedésén is látszik. Itt például szinte ismeretlen, hogy karjelzéssel adják a mögöttük haladó tudtára, ha irányt akarnak változtatni. Ami a Balaton környékén például magától értetődik

Mi viszont, Pilistől alig valamivel nyugatabbra, az üllői vasútállomás környékén ugyancsak mintha más biciklis világba kerültünk volna. Itt ugyan őrzött tároló nincs, csak a sínek mindkét oldalán álló kerékpártámasztók – ám ott többnyire márkás, jól felszerelt járművek állnak. A gyerekülések is előírásosak, merev lábú kisszékeknek a csomagtartókon nyoma sincs. Igaz, tizedannyi a kerékpár, mint a pilisi állomás környékén.

Pedig mennyi bicikli volt itt annak idején, amikor még a munkásvonatok is tömve voltak! – állította egy járókelő, akinek arról is tudomása volt: a sarki kocsmában még vállalják, hogy az ismerősöknek megőrzik a kerékpárját, amíg a munkából hazatér.

A kocsmáros rábólintott: igen, így van. De annak már vége, hogy hajnali négykor nyissanak csak amiatt, mert már sorban állnak az ingázók a biciklikkel. Elég háromnegyed hatkor kinyitni az ivót, újabban azt is minek, amikor a betérők jóformán csak hitelbe kérnék a féldecit.

Kérdésünkre, miszerint lehet-e élni bicikli nélkül, Pilisen azt a választ kaptuk: csak ha autód van. Üllőn az volt a felelet: miért ne lehetne.