Akadt, aki „jegyzőkönyvön kívül” megosztotta velünk, miszerint sokallja a használtan árusított, szerinte fertőtlenítéssel szalonképessé tett kukák árát. Mivel neki, valamint jó néhány ismerősének a csekély jövedelméből nem is telt rá, fizetheti a magasabb szemétdíjat – mondta – így ne csodálkozzunk, ha nem örül és nem is nyilatkozik. Találkoztunk olyan járókelővel is, aki arra emlékezett – neve említésének mellőzését kérve – mint csörömpöltek városszerte a kevésbé tehetős, autóval nem rendelkező helybeliek, gyalogszerrel maguk után húzva az újonnan vett gyűjtőedényeket a vásártérről a város valamelyik túlfelére. Némi, nem egészen ok nélküli éllel hozzátette: talán lehetett volna szerencsésebb módot találni a kukák cseréjére, bár a kézi szállítás kétségkívül a leginkább környezetkímélő megoldás volt.

Répásné Vidovenec Angélával és hozzá hasonlóan fiatal szomszédaival, Babarczay Annával és Dénes Zsolttal a Kossuth Lajos utcán váltottunk szót. A velük lévő kisgyerekek láttán úgy gondoltuk: minden bizonnyal válogatva gyűjtik a szemetet, már csak amiatt is, hogy a kicsik ezt látva később majd szinte automatikusan ugyanezt tegyék. Gyűjtenék ők szelektíven – válaszolták – csakhogy a Strázsahegyen laknak, ahová nem jár fel a gyűjtőkocsi. Így tehát nincs miről beszélgetnünk – mondták –, pedig nem bánnák, ha nekik is lennének tapasztalataik a szelektív gyűjtésről.

 Az Ady Endre úton megszólított Szelei Enikő ezzel szemben úgy válaszolt: jó dolog, hogy a szelektív hulladékgyűjtést bevezették. Náluk két kuka áll az udvaron, egyikbe a válogatott, másikba a válogatásra alkalmatlan hulladék kerül. Nem vettek új gyűjtőedényt, mert tapasztalatból tudják: a százhúsz literes így is, úgy is megtelik. Szelei Enikő úgy látja, az ő utcájukban mindenki kihasználja a szelektív gyűjtés lehetőségét, minden szállításkor tele van az utca zsákokkal.

Csányi László mást tapasztal. Szerinte sokan nem mentek el megvenni a kisebb kukát, mert megszokták a régi, nagyobb edényt, és az azzal járó „kényelmet”: ömlesztve bele lehet zúdítani mindent. Ez lustaság – ismerte el –, de ő maga sem válogatja a szemetet. Pedig zsákokat is kapott a szállítóktól.

A Csokonai utcában lakó Plavecz Lász­lóné – mint elmesélte – mindig is nagyon haragudott azokra, akik szanaszét hajigálják a műanyag hulladékot. Az utcájukban lévő, nagy forgalmú közkút mellett is rengeteg a pillepalack. Volt, hogy már-már rászánta magát, összeszedi a más szemetét, de aztán jöttek az iskolások, akik megtették, helyette is. Nagyon meg is dicsérte őket. Azt pedig természetesnek tartja, hogy a saját háztartásának hulladékát válogatva gyűjtse.

Bódi László némiképp szégyenkezve ismerte el: ő bizony nem gyűjt válogatva. Sőt, úgy látja, a házuk környékén élők sem élnek ezzel a lehetőséggel. Talán, mert nincs erre elég idejük – szabadkozott – a régi kukába csak bele kell „zuttyantani” az akármilyen szemetet. Válogatni, netán előtte még ki is mosni a műanyag edényeket, külön rakosgatni a papírt, hát hol van ilyesmihez elég idő?

Vas Gábortól viszont azt tudtuk meg, hogy őt már tizenöt évvel ezelőtt is borzasztóan idegesítette a műanyag hulladék sorsa. Ezért már akkor összegyűjtötte – nem csak otthon, hanem a szomszédainál is – a kiürült palackokat és mindenféle nejlont. Berakta a kocsija csomagtartójába, és felvitte Pestre, az ottani gyűjtő konténerekbe. Ez így ment évekig, most azonban, hogy hurcolni már nem kell sehová, örömmel gyűjti külön zsákba, s teszi a kapuja elé a szállítási napokon. Egyedül a papírt nem: az jól elég fűtési szezon alatt a kazánban.

           
    Miközben kérdezősködtünk, észrevettük, hogy az Ady utcai élelmiszer áruházak parkolója sarkában álló konténereket egy fiatalember a nála lévő kulccsal sorra nyitogatja, majd tüzetesen szemügyre veszi a tartalmukat. Érdeklődésünkre magyarázni kezdte: nem hivatalból teszi, csak amolyan elővigyázatos civilként. Ha valami visszaélést tapasztal – mondta – azt azonnal jelenti az illetékeseknek. Nemrégiben is így előzött meg egy gyújtogatást.

    Hogy honnan van kulcsa a hulladékgyűjtő konténerekhez, arra már nem felelt, és egy pillanat alatt úgy elviharzott a biciklije kormányára akasztott szatyrokba pakolt papírkötegekkel, hogy csak bámultunk utána a bennünk rekedt kérdésekkel: vajon a papírt hová viszi? Csak nem eladni?

Koblencz Zsuzsa