A rendszerváltás előtti, kevés szimbólumot használó társadalom érzéketlenné tette a kisebb közösségeket saját jelképeik iránt is. A 90-es években felerősödő önkormányzati önállóság- és identitáskeresés viszont nem volt olyan erős, hogy előtérbe helyezhette volna a település saját jelképeit az országos, de még inkább a kereskedelmi jelképek előtt. Így nem csoda, hogy amíg az autók hátulján rendszeresen találkozunk nagy Magyarországot ábrázoló matricákkal és valószínűleg a Nike és az Adidas logóját sem kell bemutatni egy átlagos Pest megyeinek, addig saját szűkebb közösségének jelképéről, a településének címeréről csak keveset tudna mondani, ha egyáltalán tudna.
 

Egy kis címertörténelem

A címerek először a keresztesháborúk idején jelentek meg, amikor a keresztény világ minden szögletéből nagy létszámú hadak vonultak fel. Együvé tartozásukat köpenyeikre felvarrt, pajzsaikra felfestett kereszttel, különállásukat pedig más-más színnel vagy a kereszt mellé festett kiegészítő motívumok hozzáadásával fejezték ki. Ebből a gyakorlatból fejlődött ki a 12. században, a lovagi intézmény kialakulásával, a nehéz fegyverzet – főleg az arcot is takaró sisakok – elterjedésével egy időben az azonosítást szolgáló címer használata. A címer a középkorban az uralkodók, a főrendek, a nemesek és a szabad királyi városok, bizonyos intézmények és hivatalok kiváltsága volt, de már ekkor megjelentek címermotívumok a mezővárosok, sőt a rangosabb falvak pecsétjein is. A címerek elterjedésével egész tudományág alakult, címertan, vagy idegen szóval heraldika néven.
   – A rendszerváltást megelőzően jellemzően csak a nagyobb városoknak volt saját jelképe – mondta el lapunknak Barna Gábor a Címerszakértő és -Nyilvántartó Tudományos Iroda vezetője. – Ezek is sok esetben inkább csak emblémák voltak, hiszen a címertan bizonyos szabályait be kell tartani ahhoz, hogy valamit címernek lehessen nevezni. 1992-től az önkormányzati törvény lehetővé tette, hogy minden település megalkothassa saját jelképeit. Így az önkormányzatok mai címerei jellemzően a kilencvenes években születtek. Az önkormányzati törvény azóta is nagy szabadságot biztosít, így a képviselő-testület akár négyévente lecserélheti a település címerét vagy akár a polgármester arcképével is díszítheti a város jelképét. Ez természetesen eddig nem fordult elő, sokkal inkább az volt jellemző, hogy a címer megalkotásánál a település régi pecsétjeihez nyúltak vissza. A pecsétekhez sok hazai település a török kiűzetését követően jutott hozzá és  ezek elég sematikusak voltak. Így például templomos hely esetén templomot, mezőgazdasági jelleg esetén ekevasat, csoroszlyát, bortermelő vidéken pedig szőlőfürtöt ábrázoltak.
   Az említettekhez hasonló jelképek a Régió újság megjelenési területén lévő 23 település majd mindegyik címerén előfordulnak. Néhányuk nem is tartalmaz semmilyen más szimbólumot, például Bényén és Gombán is szőlővel, kalásszal és különféle mezőgazdasági eszközökkel – ekével, csoroszlyával, kaszával, ásóval – azonosítják magukat az ott élők. Szintén általánosan használt, a régi idők pecsétjeit idéző jelképek a felekezeti hovatartozást jelző szimbólumok. Így jelenik meg például Vasad címerében a reformátusok nyolcágú csillaga, Mende címerében pedig az evangélikusok Luther-rózsája és a katolikusok keresztje.
 

Bátortalan önazonosság

– A címereket a közösségek nem saját maguknak csinálják, hanem a külvilágnak – hangsúlyozta Barna Gábor. – Ezért a címereknek alapvetően jól kellene jellemeznie a település identitását, azt, hogy miképp határozza meg saját magát a külvilág számára. Ebből a szempontból viszont úgy tűnik, a közösségek még nem találtak saját magukra, mivel címereken kevés az egyedi jellemző. Ez a fajta bátortalanság nemcsak a címerek megalkotásánál, de a használatuknál is tetten érhető. A lakosság sokhelyütt nem is ismeri lakóközösségének jelképét, vagy ha igen, akkor nem tudja megmondani, hogy az egyes szimbólumok mit is jelentenek rajta. Ez persze nem csoda akkor, ha a település vezetői ritkán, és akkor sem feltűnő módon használják a jelképeket – tette hozzá a szakértő, akinek szavait megerősíti a térség néhány községének települési jelképekről szóló rendelete is, amelyek leginkább csak korlátozásokat tartalmaznak a címerrel kapcsolatban, és ritkábban írnak elő kötelező használatot. A jogszabályok ugyan leírják, hogy mit is ábrázol pontosan a címer, ugyanakkor sok esetben nem részletezik, hogy az egyes jelképek és színek mit is jelentenek pontosan a település jelvényén.
           

Miről mesélnek a jelképek?

Ha valamely címer hivatalos leírását olvassuk, egyből feltűnhet, hogy éppen fordítva határozza meg a címeren elhelyezkedő szimbólumokat, mint ahogy látjuk őket. Ez azért van, mert a címertanban úgy szokták leírni a címereket, mintha mögötte állva magunk elé tartanánk a pajzsot. Ezért néz hivatalosan balra az üllői turulmadár is, pedig a címeren jobbra fordítja a fejét. Bár a jelkép meglehetősen hasonlít Németország címerére (amelyen egyébként sas szerepel), a tervezőnek nem ez volt vélhetően a szándéka.
A vörös karmos lábú turulmadár a település nevét jelentő ölyvre és a város Árpád-kori eredetére utal.
   A Csévharaszt címerében lévő templomromot hiába is keresnénk már a településen. Annak határában viszont annál inkább érdemes volna, hiszen Pótharaszt néven már a tizenkettedik századtól lakják a környéket. Akkoriban épült az a templom is, amelynek ma már csak a maradványaival találkozhatunk a címeren és a valóságban is.
   A szomszédos Vasad sem arról híres, hogy ménese volna, a címerében mégis egy ló szerepel. A szájhagyomány szerint, amikor új otthonukat keresték Vasadot benépesítő felvidékiről érkező emberek eredetileg egy másik faluban telepedtek volna le. Az első este után azonban lovaik visszamentek az útjuk során érintett vasadi pusztába, mert ott ízesebbnek találták a füvet. A letelepedni vágyók jó jelnek tekintették ezt, és ezért választották lakóhelyül Vasadot.
   A Gyál melletti Felső­pakony címerében lévő méh viszont nem a település gazdagon virágzó rétjeire, akácosaira utal, hanem az építést, az otthonteremtést sugallja. A falu ugyanis egy teljesen lerombolt település helyén épült újjá, a télen rejtőzködő és nyáron kirajzó méh így egyúttal az újjászületést is jelképezi. Ugyanakkor Felsőpakony természeti értékei is megjelennek a címeren, a környék növényvilágát a homoki kikerics, állatvilágát pedig a címert tartó két őzbak jelképezi.
   Káva címerének közepén elhelyezkedő tavaszi hérics szintén szép példa arra, hogy a természeti értékek meghatározzák egy település identitását. Bár az interneten Wi­kipédia Káva szócikkében úgy szerepel, mintha egyedül e település közelében tenyészne e szép és védett növény, valóságban egész Magyarországon előfordul meleg, száraz nem bolygatott helyeken, így például az albertisai Dolinában is találkozhatunk vele.
   Péteri címere jó példa arra, miként emlékszik meg egy huszonegyedik századi település egykori földesurairól. A gazdag hagyományokkal rendelkező, haladó gondolkodású Földváry család története szinte összeforrott Péteri históriájával, ezért is alakították ki a címert az ősi nemesi család jelképének motívumaiból és az általuk támogatott, 1830-ban felépített, klasszicista stílusú evangélikus templomnak a képéből.
   Mi más is lehetne Ecser címerében, mint egy csertölgy, amelyről a település a nevét is kapta. A másik elem a népviseletbe öltözött lakodalmas menet, amelynek hagyományait a tizennyolcadik századtól őrzik a községben megtelepedő szlovák családok.