Azon a jó meleg májusi napon, amikor elhaladtunk a Tőzeges nádja mögül kiragyogó vízfelület mellett, körbefordultunk a központi körforgalom szökőkútja körül, megálltunk kicsit a városháza előtti park díszkútjánál – amelyik ugyan éppen nem „szökött” – majd körbejártuk a tavat egy búvár társaságában, végül leültünk beszélgetni az artézi kút körül várakozókkal, mégis úgy tűnt: Gyömrő igenis a vizek városa. Milyen szerencsés – mondhatnánk. Ha ki nem derült volna, hogy a víz körül, netán épp a víz miatt, éppenséggel össze is lehet verekedni.

Megél itt a kagyló és a kecskeköröm is

Amikor Gyömrő és Monor még csöndben utálták egymást amiatt, hogy melyikük érdemesebb a járási székhely címet birtokolni, egy vitatkozó társaságban állítólag, Gyömrő jogosultságát erősítendő, még az a képtelennek tetsző érv is elhangzott, miszerint az egész környéken egyetlen szökőkút van, és az is Gyömrőn.

            A szökőkutakat illetően a régióbeli települések lassan felsorakoznak, noha a parkoknak egykoron e magas eleganciát képviselő műtárgyából Gyömrőn már legalább kettő akad. A változás azonban egyebekben, más településeken is oly számottevő, hogy remélhetőleg a járási székhely ügyében sem parázslanak fel újabb indulatok a közeljövőben, a „járási idők” óta a régióban igencsak megszaporodott városok közt.

            Egyébként is az tűnik a legbölcsebb megoldásnak, ha Gyömrőt inkább szeretjük, mint irigyeljük szerencsés természeti adottságai – a városnak szinte a kellős közepén lévő vizek, a tófürdő, a horgásztó, az ugyancsak széles ismertségnek örvendő artézi kút – miatt.

            Mi például egyenesen csodáltuk, miközben Nagyszebeni Loránd tűzoltó-búvár társaságában fent, a mellvéd korlátjára támaszkodva bámultuk az alattunk elterülő tófürdőt, s a körülötte a szezonra készülő serénykedőket. Festőt is kellett volna magunkkal hoznunk, aki megmondhatta volna, milyen színű a tó vize. Zöld volt, az biztos, de olyan leírhatatlan, rendkívüli zöld, amilyen zöldet én még nem is láttam.

            És nem amiatt ilyen zöld, mert algás, vagy szennyezett – állította határozottan Nagyszebeni Loránd, aki már két szezont is eltöltött itt fürdőmesterként – hanem valószínűleg a fényviszonyok miatt. Máskülönben nem cikáznának benne vidáman a halak, amint erről meg is bizonyosodhattunk. Hogy kagyló és kecskeköröm is megél benne, azt mindeddig városi legendának tartottam, de kalauzunk megerősítette: nem másodkézből tudja, az ő saját talpát is kagyló vágta el itt egy alkalommal.

            Miközben mi a sétányon ballagtunk, mások gereblyékkel és lapátokkal szorgoskodtak körülöttünk, a tó közepén úszó bárba pedig többméteres, igazi bambusznádakat cipeltek befelé, amin úgy meglepődtem, hogy elfelejtettem megkérdezni, mi célból.

Az izmokat muszáj bemelegíteni

Nagyszebeni Loránddal legutóbb a sülysápi halastavaknál találkoztunk, ahol a régióbeli hivatásos és önkéntes tűzoltók a jégből mentést gyakorolták. Loránd, részint mint a gyömrői önkéntes tűzoltók egyike, másfelől mint búvár állt helyt a gyakorlaton. Őt mentették a lékből, több órán keresztül. Hogy nem fázós alkatú fiatalember, az karácsonykor is kiderült: két alkalommal is feldíszített fát állított a tó jege alá. Hadd legyen már fája a tónak is. És különleges élménye az ide sereglő érdeklődőknek.

            Maga a búvár ugyancsak erősen kötődik ehhez a vízhez – derült ki – bár nem gyömrői születésű. Lakott az országnak már majd’ mindegyik táján, családja sokszor és sokfelé költözött. A nagymama él Gyömrőn, általa ismerte meg az unokája ezt a vidéket, s az itteni vizeket. S bár szívesen kalandozna nagyobb vizeken is – kiváltképp Ausztráliában –, a búvárkodás igen költséges hobbi.

            Biztos anyagi háttér és szponzor híján szenvedélyét és tizenhárom évnyi búvár-tapasztalatait addig is szívesen hasznosítja itthon. Három héttel ezelőtt társával, Burián Zoltánnal – akinek nevét méltatlanul mellőztük a jégből mentési gyakorlatról szóló tudósításunkban, noha az ő jelenléte legalább annyira fontos volt, mint a rendőrök esetében a járőrtársé – már merültek egyet a tófürdő négyméteres mélységű részén, s ennek ismétlését is tervezik. Az izmokat ugyanis muszáj bemelegíteni – derült ki – nem lenne szerencsés, ha az önkéntes tűzoltó csapat búvárairól éles bevetésen derülne ki hirtelen, hogy nincsenek „bemozgatva”.

„Akinek sietős, ne járjon a kútra!”

A búvártól és a tófürdőtől elköszönve az artézi kúthoz igyekeztünk, odaérve aztán le is lassultunk mindjárt. Megtudtuk ugyanis, hogy itt nem szeretik a túlságosan sietőket. Aki ide jár, az legyen ráérős. Mert ellenkező esetben azon kaphatja magát, hogy pofozzák. Vagy ő maga ütlegel valakit.

            Ez alkalommal ugyan csak öten-hatan üldögéltek a kifolyó fölé épített pavilonban, tehát nem volt ok a türelmetlenkedésre. A Maglódról érkezett ifjabb Zrena Károly töltögette éppen számos műanyagflakonját a csap alatt, miközben elmesélte, hogy az egész családja ide jár, innen hordja az ivóvizet, évek óta.

            Nagyon jó víz ez – mondta – bár különösebb gyógyhatása nincsen. Viszont minek vennék a boltban a drága palackos vizet, ha egyszer itt ingyen is hozzá lehet jutni. Ráadásul biztosan tudja az ember, mit iszik, amióta 1926-ban Simon Mihály községi főjegyző kezdeményezésére Prónay József kútfúró mester százöt méter mélyen megtalálta a vizet. 

            Az itteni kristálytiszta ivóvízért jár át minden héten legalább egyszer Tóth Jánosné is Nagykátáról. Harminc-negyvenliternyit visz minden alkalommal – mesélte – 1971 óta.

            Tóth Jánosné negyvenévnyi hűségét a kút azzal hálálja meg, hogy kifogyhatatlanul ontja a vizet. Bár az „ontja” azért túlzás, hiszen egy kétliteres flakon úgy három perc alatt telik meg. A jelenlévők szerint amiatt, mert „le van fojtva”, vagyis szűkítőt épített az önkormányzat a csőbe, a pazarlás elkerülése végett. Az elvihető mennyiség is limitált: huszonöt litert vihetnek személyenként a várakozók.

            Ezt azonban szinte senki nem tartja be, ebből adódnak olykor a bajok is.

            A múltkor is akkora veszekedés tört ki – avat be az üllői Kiss Béla János, aki harminc éve jár erre a kútra – hogy valaki értesítette a közterület felügyelőket, akik aztán kismotoron száguldottak a helyszínre rendet tenni, még mielőtt kitörne a verekedés.

            – Én mindig azt mondom, akinek sürgős, az ne járjon erre a kútra – szögezi le Zrena Károly.

            A verekedés azért néha mégis kitör. Különösen forró nyári napokon van rá esély, amikor a türelmetlenebbek már mennének, de valaki még a harmincadik műanyagkannáját tölti.

            Tóth Jánosné ezt úgy kerüli el, hogy éjjel kettőkor is átautózik Nagykátáról, amikor már nincs akkora tömeg a kút körül.

            Kiss Béla János szerint azonban azok az igazán veszélyes helyzetek, amikor a várakozók elkezdenek politizálni. Mindig sok itt az ember, mindegyik másféle, látnunk kéne egyszer – jegyzi meg – hogy egymásnak tudnak esni.

            – A múltkoriban járt itt egy öregember, hát amit az művelt!

            Pedig már éppen meg akartuk jegyezni, hogy eszerint az artézi kút pavilonja az agora szerepét is betölti. Ami egyébként igaz, csak hát, úgy látszik, ez ilyen jellegzetesen hazai agora. Kicsi is, zűrös is. Örülhetünk, hogy a tógák alól tőr még nem került elő.

            E kútnál legalábbis.

Koblencz Zsuzsanna