Hatvanan, az rengeteg ember. Miféle furcsa akció ez, valami jótékonysági verseny, vagy mi? Míg a karbantartóink előkészítették a tornatermet és két osztálytermet, ahol a vendégek vacsorázni fognak a maguk készítette ételekből, biciklivel kilátogattam a Tabánba megnézni ezeket a különös vendégeket. A fürdőnél nagy a sürgés-forgás, a szokottnál is nagyobb. Látom az idegen arcokat az ismerős helyiek között, kíváncsiskodó gyerekek csoportjai is körös-körül szoktak köszönni máskor is, de most, hogy jeles vendégeik vannak, mintha személyesen hozzájuk jöttek volna, ez a köszönés kicsit hangosabb, önérzetesebb, hogy lám, most itt a világ közepe. Sok autó, sok ember, még angol, indiai, japán is köztük, akik nem is tudnak magyarul, jöttek, hogy segítsenek.

    Azért jöttek, tudom meg Bátki Mártontól – aki évek óta önkéntesként járt ki a telepre a gyerekeknek segíteni, egy éve pedig a Máltai Szolgálat alkalmazottja –, hogy felújítsák a fürdőt, kívül-belül. Szigetelt padlót kapjon a hangár, a közösségi épület, ahol az iskolás gyerekek és a szüleik is tanulnak. Továbbá, hogy a központban a tereket rendbe hozzák, bekerítsék, s aztán a telepet járva pótolják a hiányzó ablakokat mindenütt, ahol kell.

    Miért vállalkoztak erre a munkára és miféle nemzetközi társaság ők? Ezt kérdezem a cég egyik alapítójától, az építész Somlai-Fischer Ádámtól, aki a céget egy néhány évvel ezelőtti szoftverszabadalomra együtt alapította egy Svédországból hazatelepült magyar üzletemberrel, Árvai Péterrel és egy szoftverfejlesztő mérnökkel, Halácsy Péterrel. Prezinek nevezik magukat, mert a számítógépes prezentációnak fejlesztették ki egy új változatát, aminek ma a legtöbb felhasználója az Egyesült Államokban van, vagyis nem nagyon kell bizonygatni, hogy a fejlesztés új, értékes és hasznos. A cég sikeres, négy év alatt hatvan főre duzzadt a létszám, s vannak már külföldi irodáik is.

    Áttérve most már arra a kérdésre, hogy miért nem számítógépes játékokkal vagy számítógépekkel örvendeztették meg a telepi fiatalokat – ha már segíteni akartak –, hanem olyasmivel, amire tőlük a legkevésbé sem lehetett számítani, vagyis ástak, szemetet hordtak, falat gletteltek, festettek, csempéztek, padlót fektettek, kerítést feszítettek. Olyasmivel foglalkoztak tehát, ami cseppet sem vág a szakmájukba. Mint más cégek, ők is szerveznek tréningeket, ahol együtt vannak mindannyian, egymásra figyelnek, egymással törődnek, s mindezt valamiféle közös élmény, közös cselekvés keretei közt teszik. Hát ők nem a vadvízi túrát választották ehhez a csapatépítéshez, valahol Dél-Amerikában, hanem már azt is megengedhették maguknak – annyira jól megy a cégnek – mert mernek valódi emberek lenni, hogy a közös segítés lett a céges program. Minden különösebb ideológia nélkül. Először egy lakást újítottak fel, aztán egy kisházat. Tavaly már egy nagyobb ház rendbehozatala volt a palettán, az idén pedig már hatvan ember számára is tartalmas elfoglaltságot jelentő feladatot kerestek, így jutottak el a Tabánba. Noha amikor a legszegényebbeket keresték, mindannyiszor cigány családokat találtak, így alakult.  Segíteni jó, s ha már nekik az életük szerencsésen alakult, valahogy nem kellene elszakadni azoktól, akiké meg a legkevésbé sem. A szaktudást pedig többnyire munka közben szerezték meg, a padlónál például az első néhány sor lehelyezése nagyjából ugyanannyi ideig tartott, mint a további két-háromszáz négyzetméteré. Nagy kaland egy efféle kétnapos kiszakadás saját életükből, saját környezetükből, alkalmasint a maguk kissé előreszaladt civilizációjából. Igazi kaland mert tétje is van.

    Ez a két nap a telep életét is megváltoztatta, és nem is csak két napra. A kerítéshez az oszlopokat korábban le kellett tenni, az anyagokat lepakolni, tárolni, óvni (ezek költségeit is a cég vállalta), vagyis néhányan a helyiek közül már napok óta dolgoztak az előkészületeken, többek közt Gulyás József, Gulyás Attila, Pálfai Sándor és Oláh József. S ezen a nevezetes hétvégén is részt vettek mindenütt a munkálatokban, ahol csak szükség volt rájuk. De persze nemcsak felnőttek, hanem gyerekek is. Sokuk kezében láttam ásót, lapátot, gereblyét, más szerszámot, hiszen itt most a munka volt a közös mulatság, hogyne vettek volna benne részt. Erről beszélt Maka István, aki „máltais”, és részt vett a szervezésben épp úgy, mint a kisebbségi önkormányzat vezetője Oláh Zsolt. Oláh Józsefné, vagyis Joli most csak utolsónak került szóba, de ez őt dicséri, mindenütt ott volt, mindenre ügyelt, így nem is tudtam vele beszélni, mert nem állt meg egy pillanatra sem, hiszen ő volt a háziasszony, Régóta várta már, hogy a Tabán közepe épp úgy rendben legyen, ahogy az ő kiskertje. Persze két remek nap és egy derűs tudósítás a Tabánban élők gondjait nem oldja meg, s a tabáni életformán sem változtat, de a két napi sürgés-forgás eredménye és élménye velük marad, lehet bele kapaszkodni. Az ifjú mérnökök társasága (köztük a kedves hölgyeket is beleértve) éjjel jól mulatott, a gondnoknőnk kissé álmatlan éjszakája a tanú rá. Ennek ellenére a szoftveresek másnap is helytálltak, ezt a virtust sokan megirigyelhetnék.

Takács Géza