Patakparti séták

2015. szeptember 16.
Nemigen szeretünk távolabbra nézni, főképp, ha a közelben is megvan a magunk baja.

Most például, hogy itt van az ősz, noha ép a meleg napjait éljük, már kevesebbet törődünk a vízzel, mint még pár hete is. Nem akarunk mindenáron vízközelbe jutni, ásványvízből is kevesebb kell, a járókelők kezében nem látni vizes palackot, és már a szökőkutak látványának sem örülünk annyira, mint amikor harmincöt fokban megpillantottuk: víz, víz!
Hogy aztán jövőre mi lesz, vagy azután, pláne tíz év múlva, az per pillanat nem annyira érdekes.
Hogy világszerte az egyik legnagyobb környezeti probléma a vízhiány, ami társadalmi katasztrófákhoz, háborúkhoz vezethet? Hogy 2025-re a világ népessége egyharmadának nem lesz elegendő ivóvize és vándorolni kezd oda, ahol még van? Na, igen, de most épp más dolgunk van, mint ezt napirenden tartani, vagy a növekvő aszállyal, a mezőgazdasági termelés szerkezetének átalakításával foglalkozni.
Jómagam kicsit másképpen vagyok ezzel. Hogy a Föld ezermilliárd tonna vízkészletének mindössze három százaléka édesvíz, ennek is nyolcvan százaléka sarki jégsapkában tárolódik – naponta szembesít ezzel egy csöppnyi édesvíz itt a közelben: Egy kicsiny patak.
A szomszéd utcában, ahol naponta megfordulok hazafelé jövet-menet, ott csordogál a legtikkasztóbb kánikulában is. Szeretem, mert szívmelengető látvány, a környéke is üde zöld, a legnagyobb hőségben is életben tartja a füzeket, a sást, a mezei virágok sokaságát. Csalánból is nevelt egy embermagasságú kis rétet, lenyűgöző volt látni. A fák ugyancsak hatalmasra nőnek a közelében, némelyik egészen rendkívüli. Van köztük olyan is, amelyik a föld felett négy törzset kezdett nevelni, egy másik vízszintesen átdugja az egyik ágát a mellette álló fa villás ágai között...
Nem jutnak itt eszébe az embernek olyan gondolatok, hogy víz nélkül a földi élet pusztulásra van ítélve. Annyira szép és természetes az üde táj, hogy a derűs látnivalók miatt akarva, akaratlanul is visszaréved a sétáló a gyerekkorába. Ha az idősebb generációhoz tartozik, az is eszébe jut, hogy ebből a vízből ő még ivott is. Összeillesztette a két tenyere élét, annak öbléből szürcsölte a vizet. Megtette ugyanezt kicsit odébb, a tetei forrásnál is, ahol a parton tarajos gőte araszolt, a víz pedig olyan kristálytiszta volt, hogy egyenként megszámolhatta a patakmederben a kavicsokat. Mikor is volt ez? Ötven éve?
Fél évszázad nem nagy idő. Ezalatt azonban eljutottunk odáig, hogy a felszíni vizekből inni már senkinek nem jutna eszébe. De a vándornak is jobb, ha cipel magával egy palackkal, mert eltűntek a régi kutak is. Épp a minap mesélte valaki a fejét csóválva: a szomszédai ugyan nem temették be az udvari kutat, csak épp szeméttárolónak használják, még az elpusztult macskájukat is beledobták.
Nem sok becsülete maradt a víznek. Talán a puszta jó érzés miatt - hogy a patakok egyáltalán megvannak még - megunhatatlanok a patakparti séták.
Az én mindennapi örömforrásom, a kis patak mellett, a vadregény közepette egy ideje nagy gépek forognak: két szomszédos település közös, központi vízműtelepe épül itt, két hatalmas kúttal. A szemlátomást hamarosan befejeződő munka látványa ugyancsak lenyűgöző, minden nap kiegészül a kép valami újjal, amit meg kell bámulni: milyen találékony, okos, ügyes tud lenni az ember az alkotásban.
És milyen kár, hogy fejlődéstörténetében kézen fogva jár a teremtés meg a pusztítás.

Koblencz Zsuzsa


« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció