Muszájirodalom és örömkönyv

2012. február 16.
Egy másik településen hirdettek versíró pályázatot az iskolásoknak, amikor éppen ott jártam. Egy másodikos kisfiú nyerte a hazafias líra első díját. Magam elé képzeltem, amint a kisgyerek homlokráncolva, kínok közt ül az asztal fölé hajolva, rágja a ceruza végét, majd megkönnyebbülten papírra veti: „Elértük a Kárpátokat/ honfoglaltunk nagyon sokat / Azóta a Kárpátokban / élünk mi nagy boldogságban”. A költeményt a helyi újság is közölte, azóta sem állom meg nevetés nélkül, ha a papírok rendezgetésekor véletlenül a kezembe kerül.

Egy másik nyolcéves csak úgy, magától öntötte versbe a gondolatait. Amikor megmutatta, rögtön tudtam, hogy Varró Dániel utódjához van szerencsém: „Hova tegyem bánatomat?/ Beteszem a szekrénybe/ Nem is veszem elő/ majd csak csütörtökhöz egy évre”. Hát lehet a mindenkori bánatok súlyáról és épp csak sejthető múlandóságáról ennél jobbat írni?
    Ez jár a fejemben, miközben várjuk a Monoron száz évvel ezelőtt született Szalai Lenke, a Mogyoró-kötetek szerzője előtti tisztelgésül meghirdetett vetélkedőre gyülekező iskolásokat.
    – Nem szeretnek olvasni – állapítja meg Maru­nák Fe­rencné, a Nemzetőr utcai iskola igazgatója, kezében vaskos legyezőnyi papírlappal, a mindjárt kezdődő vetélkedőhöz szükséges anyaggal. Surmanné Megye­ri Er­zsébet, a könyvtár gyermekrészlegének munkatársa, és Bódiné Jámbor Katalin, a Kossuth iskola magyar szakos tanárnője – a mostani vetélkedő zsűritagjai – egyetértően bólogatnak: való igaz, a gyerekek nem szeretnek olvasni.
    Most például egy százhatvan oldalas, karcsú kis könyvet, Szalai Lenke Mogyoró-történeteit adták a kezükbe azzal, hogy ha van kedvük, olvassák már el, aztán egy jó kis játékos könyvtári vetélkedőben mutassák meg, mit is meséltek el nekik ezek a történetek.
    A gimnazisták nem értek rá.
    Az Ady utcai általánosban – ahol egyébként Szalai Lenke is diák volt annakidején – az évnek ebben a sűrű utolsó hónapjában ugyancsak mással voltak elfoglalva a diákok.
Egy „kossuthos” nyolcadikos megmondta a tanárnőnek őszintén: ebben ő nem vesz részt, mert neki ez az egész olyan dedós.
    Mivel pedig a „muszáj” szó az olvasás megszerettetésében végképp nem játszhat szerepet, a vetélkedőre a várt négy-öt helyett mindössze két önkéntes kis csoport robog be a gyerekkönyvtárba: egyik a Nemzetőr, másik a Kossuth iskolából. Őket azután Marunákné egy vidám feladattal mindjárt össze is keveri: legyenek egy-egy csapatban kicsik is, nagyobbak is, s lehetőleg ne alakuljon iskolák közötti rivalizálássá a játék.
    És kiderül: egész jó játék, tényleg. Lehet közben az asztalokra tett tálkákból cukorkát, mogyorót, sütit csemegézni, habár a nassolás egy-egy kérdés megválaszolásakor elfelejtődik, a gyerekek összehajolva töprengenek. Végtére is, nem mindegy, hogy, mondjuk, a jómadár szó mit is jelent. (Amelyik csapatnak erről a „palimadár” jutott eszébe, tíz pontot veszített.)
    Hajdú Zoltánné könyvtárigazgató forró gyümölcsteát töltöget eközben, a zsűri belefeledkezve ellenőrzi a feladatlapok válaszait, drukkolva nagyon, hogy bár a Ba­lázs Böskéről elnevezett csapat áll nyerésre, ne maradjanak le nagyon Madár Katiék sem. Hiszen ott ül közöttük Csaba, aki a kölcsönkönyvet nem csak átfutotta, de lemásolta és kinyomtatta, hogy többször is elolvashassa.
    Marunákné pedig olyan derűsen, annyi humorral vezényli a játékot, mintha nem töltött volna hosszú órákat a feladatok összeállításával, nem hajtogatott, gemkapcsozott volna cetliket, lapokat, nem írt volna keresztrejtvényt, s nem cipelte volna mindezeket a „nasis” dobozokkal súlyosbítva a szakadó esőben a könyvtárig.
    Két óra múltán kiderül: Balázs Böske csapata a győztes. Az első három helyezett jutalomkönyveket kap, de mindenkinek jár ajándék és emléklap, emlékeztetőül a kellemes könyvtári délutánra. Hátha kedve lesz visszajönni máskor is.
    Az emléklapra Marunákné egy Leonardo Da Vincitől származó idézetet választott: „Nem nevezhető gazdagságnak, ami elveszíthető. Csak eszednek és lelkednek olvasás útján nyert kincse jelenti az igazi gazdagságot, mert ez nem vész el, és el nem hagy soha”.
    S habár az olvasás valódi kincsének megtalálásához mostanság eléggé kanyargós az út, a fő, hogy végül azért mégis odataláljon az ember valahogy.
Koblencz Zsuzsanna
Címkék: Szalai Lenke

« vissza

Kapcsolódó cikkek:

Legolvasottabb cikkeink:

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció