Magányos generációk

Az unoka csupán vasárnapi vendég

2009. június 15.
Sűrűn megfordulok Gombán, habár leginkább csak átutazóban, de amint a szurdikba – a faluba vezető, két magas partoldallal határolt útra – beérünk, mindig ugyanaz jut eszembe.

Vajon  megvan-e még egészségben az a barátságos, idős hölgy, akivel egy Tiszta udvar, rendes ház feliratú tábla okán volt alkalmam megismerkedni.

Egymásra számítanak.
A gyerekek és unokák ritka vendégek vidéken
Két képet őrzök róla. Amint kedves mosollyal elmondja, hogy számára magától értetődik rendben tartani és virágosítani a portáját, nincs ebben semmi különös, s sejti, hogy a Tiszta udvar, rendes ház tábla odaítélésében alighanem annak is szerepe lehetett, hogy a falubeliek jelezni akarták: befogadják.

A másik képen már záporoznak a könnyei, siratja Tokajt, ahonnan Gombára költözött, a rokonokat, barátokat, ismerősöket, akik között eddigi életét élte. A házat, ahol a gyerekei felnőttek, s ami hiába volt masszívan megépített, korszerű és tágas, csak kevés pénzért lehetett eladni, épp hogy kaptak az áráért Pest közelében egy régi parasztportát. De hát ide kellett költözni, feljöttek a gyerekek dolgozni és lakni Pestre. Tokajban és a környékén alig akad már munkaalkalom, s nem akarták magára hagyni az idősödő, ereje fogytán lévő mamát. Így legalább közelebb van hozzájuk. Megérti ő – törölgette a könnyeit – nem volt ennél jobb megoldás. Csak hát a régi otthon… Meg az otthoniak…

Életünk utolsó harmadában már nemigen szeretünk változtatni az életünkön. Ez az időszak arra való volna, hogy lassítsunk, meg-megálljunk, visszanézzünk, és megpróbáljuk átadni, amit eddig megélt életünk tapasztalataiból érdemesnek tartunk erre. Az unokák legtöbbje – aki épp ebben a helyzetben él, tudja – kíváncsi, érdeklődik a család múltja iránt, amelyből a legtöbbet a nagyszülők őriznek.

Csakhogy a generációk lakóhely szerint is szétszóródnak, az unoka szinte csak vasárnapi vendég.

Napi gyakorisággal járok egy olyan utcában, amit magamban csak az „öregek utcájának” hívok. Egy-két kivétellel minden házban idős, hetven, sőt nyolcvan éven felüli emberek élnek itt, többnyire özvegyasszonyok. Minden évben látni egy-két gyászjelentést a kiskapukra szögelve, de a lakók többsége jól bírja magát. Ki a rózsáival bíbelődik, ki a kis létrán állva az utcai ablakot pucolja, vagy épp a járdát söprögeti. És mindig álldogál valaki a kerítésnél, aki a fiát, lányát, unokáját várja. Hogy „látogatási nap” van, s megérkeztek a felnőtt, a szülőházból saját házukba, új lakásba költözött gyerekek, azt onnan lehet tudni, hogy olyankor kocsi áll szinte minden ház előtt.

Máskülönben nem jön, csak a postás vagy az ebédhordó.

Tiszta szerencse, hogy itt mindenki évtizedek óta ismeri a másikat, a szomszédasszonyok bekopognak egymáshoz akkor is, ha nincs baj, nem épp az orvost kell hívni – csak nagyon üres a délután, s süketnémának ígérkezik az este…

Hát még milyen üres lehet annak, aki a megszokott környezetét, a régi ismerősöket száz-kétszáz kilométerrel odébb tudja.

A középső generációnak sem egyszerű. Ami az USA-ban rég bevált gyakorlat – bepakolni a kocsiba családot, holmit, a bérelt lakást viszonylag könnyű szívvel odahagyva akár egy másik államba utazni, mindig oda, ahol épp munka és jobb pénz kínálkozik – nálunk még csak próbálkozás.

Csak nekik jó legyen, a gyerekeimnek! – ismételgette ismerősöm a minap egy hivatali folyosón, ahol jó ideig egymás mellett vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. – Belgiumba mentek, vitték a hároméves unokámat is, de úgy néz ki, boldogulnak. Munkát is találtak, a kicsi is beilleszkedik. Az a fontos, hogy nekik jó legyen! Habár egy kisgyerekkel nehéz…

Igaz, gyerek nélkül könnyebb – az viszont a szingli életforma bevallott-bevallatlan keserveivel jár. Egy másfajta, de ugyancsak súlyos magánnyal.

Amiből egyébként a gyerekek sem maradnak ki.

Az ablak előtt egyedül üldögélő nagymama még felidézheti emlékeiben, amint tekintetével befogja az utcát: itt legalább tizenöten játszottak annakidején. Igen, itt volt Kovácséktól öt gyerek is, Éva, Sanyi, Ili, Tibi és a legkisebb, Lacus. A sarki házból is hárman, innen ketten, amonnan megint öten… Kristálycukorral megszórt zsíroskenyeret kentek, amikor édességre vágytak. Ha valakinek netán eszébe jutott volna azt nyafogni a mamának, hogy fagylaltot szeretne, holdlakónak nézik, ám ilyesmire nem vetemedett senki. Viszont színházi előadást rendeztek naponta, óriási izgalommal, ahol Lacus a nagyapja vedlett télikabátját vállára vetve, drámai hangon szavalta: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczy Benőt!” – s ez a hallgatóság és az előadó számára is életre szóló élménynek bizonyult. Csakúgy, mint az esti bújócskázás izgalma a közeli kukoricásban, a körjátékok, az Adj, király, katonát, amelynek során valakinek mindig sikerült megsérülnie. S bár sebgyógyító kenőcsnek hírért sem hallották, mindenki életben maradt.

Unokáiknak sebfertőtlenítő spray, mesefigurás sebtapasz jár, de csak az óraközi szünetben fogócskáznak. Osztálytársaik vannak – utcabéli barátjuk egy sincs.

Kivel bújócskázzak? A plüssmacival? – sírdogálják a mobiltelefonba, amin esténként, ha már nagyon unatkoznak, felhívják a nagypapát.

A gyerekek a képernyő előtt ülnek, a számítógépes játékok révén hétévesen már ismerve azt is, miként zajlott a normandiai partraszállás. De sosem látták a fényképalbumot, amelynek kitüntetett helyén az a hajdani, családi almaszüret látható, amelynek során a nagypapa beleszeretett a nagymamába.

A családok izoláltan élnek, nem jó ez így - figyelmeztetnek a szakemberek. Ez azt jelenti, hogy este, a jó kis film kellős közepén nem kopog be a nagypapa a szomszéd szobából, hogy már megint szaggat a dereka, és nem meséli el, hogy szerinte ez mitől lehet. Nem szalad át a szomszédból a nagynéni egy bögre cukrot kölcsönkérni, amikor anya épp a körmét lakkozza. Nincs a közelben unokatesó, aki ugyan úgy tud üvölteni minden apró sértés miatt, mint akit nyúznak, viszont nagyon jól lehet vele focizni. És végképp nem jön a dédpapa régi katonatársa, aki a Don kanyarról órákig képes mesélni, míg már minden családtag az összeomlás határán érzi magát.

Milyen jó, hogy nem kell alkalmazkodni, alkalmatlankodni, összejárni, eltűrni, tolerálni, és egyáltalán.

A nyári és az év közbeni iskolaszünet idején mindig előáll az a helyzet, hogy nincs, aki a gyerekre vigyázzon. Ilyenkor állnak hadrendbe a kényszerűen felbomlott családok, s mindahányan logisztikai szakértőként kezdik szervezni a csapatok átköltöztetését: Tibike június 16-tól az apai nagyszülőknél Füzesabonyban, Vera július 7-től táborban, utána Szerencsen a nagymamánál, majd csere. De melyikük viheti magával a kiskutyát?

Szeptemberben helyreáll a megszokott rend, na végre!

Igaz, javaink birtoklásának, kényelmünknek és kényszercselekvéseinknek elmagányosodás az ára, de így is: hát nem megéri?!
Fodor Menta

 

Címkék: idősek

« vissza

Hozzászólások (0 db)

Új hozzászólás
Új hozzászólás írásához kérjük lépjen be, vagy regisztráljon!


Jelszóemlékeztető
Regisztráció