A koldus ott üldögél egy metrómegálló közelében, a betonkerítés mellett. Valami pulóverfélét terített maga alá, így nem érzi annyira a járda hidegét. Mert kora reggel, amikor elfoglalja itt a helyét, még hideg van.

A régió egyik településén – nem írom le, melyiken, mert nem szeretném, ha ujjal mutogatnának rá, akik eddig nem ismerték – az öt óra harmincnyolckor induló vonatra száll fel minden áldott reggel a legkisebb fiú: Ha esik, ha fúj. Megveszi ötszázötven forintért a menetjegyet magának, a kutyájának is háromszázhúszért. Nem retúrjegyet vált, abban bízva, hogy a napi bevételből futja majd a visszaútra is.

Olyan kötelességszerűen indul útnak, mintha egy blokkolóóra várná a munkahelyén, pedig a maga ura. Nincs főnöke, nincs, aki számon kérne rajta késést, mulasztást, neki csak a szükség parancsol.

Amikor elfoglalja a helyét, már nyüzsög az élet a közeli autóbusz pályaudvaron.

– Engem itt már nagyon sokan ismernek, hoznak reggelit is, olyan sokféle ennivalót, hogy sokszor alig bírom a szatyorban hazacipelni – nyugtázza az emberek nagylelkűségét büszke, egyszersmind olyan szemérmes mosollyal a fiatalember, hogy arra kell gondolnom: eszerint erre az esetre nem alkalmazható a „szemérmes koldusnak üres a tarisznyája” szólás. Ezt a csöndes, messziről formátlan ruhacsomónak tetsző, kicsiny figurát a járókelők inkább jutalmazzák a szótlan visszahúzódásáért.

Most is ott takargatja a lábánál a kifli- és szendvicshalmot, amit majd hazavihet. Néhány banán is sárgállik a kupacban. A kiskutyája érdektelenül szemléli mindezt, eszerint most éppen ő sem éhes.

Sok időt töltött már ezen a környéken a legkisebb fiú, akkor is, amikor még nem koldus volt, hanem csak kisgyerek. Egy, a három testvér közül. Amikor megnőtt, egykettőre hajléktalan lett belőle, ennek okáról azonban nem akar beszélni. Legyen elég annyi – mondja – hogy az anyjával nem értették meg egymást, s az asszony elzavarta otthonról.

Súlyos dráma lehet emögött, de nem feszegetjük. Csak hallgatjuk, amint a legkisebb fiú arról beszél, hogy az anyja, bár tudja, hogy ő ezen a helyen üldögél mindennap, nem jött el hozzá egyszer sem. A testvéreivel ugyan megüzente, hogy most már lakása, lakáscíme is van, meglátogathatná, de nem teszi.

Hajléktalanként többször is megpróbált munkát keresni – folytatja a történetét a koldus, akiről azt is megtudjuk, hogy 27 éves – de volt, ahol szóba sem álltak vele, másutt meg azt mondták, hogy sajnos, betelt a létszám. Akkor úgy gondolta, mivel nem akar se lopni, se betörni, megpróbálkozik a koldulással.

– Mit érzett, amikor legelőször ült le a kerítés mellé a motyójával? – kérdezem, de rögtön el is szégyellem magam, olyan tekintettel néz vissza rám. Olyasmi van ebben a nézésben, hogy „hát, talán tessék egyszer kipróbálni”.

Erősen süt a nap, rövid ujjú ingre vetkőztek a buszsofőrök, akik a szemközti betonszigetről figyelik, mit akarhatunk vajon a koldustól, hogy ilyen sokáig álldogálunk mellette. A várakozó utasok kezében színes újságok, melyekből mindent meg lehet tudni Vilmos herceg és Kate Middleton rövidesen esedékes, 13 milliárdos esküvőjéről, az üvegezett aranyhintóról, amivel majd a westminsteri apátsági főtemplomból a buckinghami palotába hajtanak, na meg Diana gyémántgyűrűjéről, természetesen. És miközben látszólag mindegyikünkre egyformán süt a nap, közülünk egyedül a koldus mosolyog.

Jobb napokon öt-hatezer forintot is megkeres – meséli. De olyankor hajnaltól estig egyhelyben ül. Ha nagyon rossz az idő, előfordul, hogy korábban hazamegy.

Egy ideje ugyanis van már otthona. Megismerkedett itt a téren egy lánnyal. Vele, az ő korábbi kapcsolatából származó kisgyerekével, meg az anyóssal él egy fedél alatt. A kisgyereket nagyon szereti – mondja, de látszik is rajta, amikor szóba hozza. Közös gyerekük nincs még – avat be a családi viszonyokba – pedig nagyon örülne annak is.

– És az anyós, ő mit szól hozzá, hogy koldulással foglalkozik a veje? – ötlik fel bennem, ismerve némiképp vők és anyósok egymás iránt támasztott elvárásait, mire a legkisebb fiú diplomatikusan úgy válaszol:

– Hát őneki ehhez, mondjuk meg őszintén, nemigen van köze.

Mielőtt elköszönnénk, még megkérdezem, érte-e már bármilyen bántás, atrocitás munkája közben.

– Szeretnek itt engem, miért bántanának – nyugtat meg, aztán eszébe jut: – De egyszer megbüntetett a kalauz a vonaton. Idefelé jövet nem tudtam jegyet venni. Haza is vittem az anyósnak a csekket, hogy na itt van, fizesse be!

Ebből sejteni kezdem, hogy a kolduskeresmény beosztásához az anyósnak mégis csak lehet valami köze. De legalább van mit beosztani. Sokan tudják mifelénk, hogy ez már önmagában is milyen nagy dolog.

A legkisebb fiúnak meg, akiből nem lett királyfi, ez a fontos, és Vilmos herceg nem érdekli egyáltalán.

Koblencz Zsuzsa