Tetszetős, aranybarnára színezett, kertes családi ház, két szobával, plusz két félszobával a gyerekeknek. A nappali a legtágasabb, ahol körbeülhetik az asztalt akkor is, ha vendégségbe jön a tágabb család.  Luxusnak nyoma sincs.

            A kertben műanyag bútorok, homokozó, hinta. A szalonnasütőt a családfő barkácsolta. A locsolócsövet az idén már elő sem vették, drága a víz, a virágoknak – a feleség az ősszel gondosan összegyűjtött virágmagokat ve­tette el, muskátliról az idén már szó sem lehetett – be kell érniük a locsolókannás permetezéssel.

            Minden szépen gondozott, barátságos és otthonos. Miközben évekig albérletről albérletre vándoroltak, erről álmodtak mindig. Szinte csak erről.

            – Most, hogy megvan, ez is veszni látszik – meséli a férfi, aki még a negyvenet sem töltötte be, mégis úgy érzi, az elmúlt egy év annyira felőrölte, hogy ha ez így megy tovább – márpedig alighanem így megy – ami még hátra van, nem lesz életnek nevezhető.

            – A feleségem nagymamájának halála után megörököltünk egy kis parasztházat. Amíg csak élünk, bánni fogjuk, hogy nem költöztünk be, hiszen apránként azt is felújíthattuk volna. De mi úgy gondoltuk, végre, egyszer az életben, legyen nekünk új házunk. Ahol nem kell idegeskedni, hogy lejön az ágy mögött a vakolat, vagy kopog az eső a padláson, mert átáznak az öreg cserepek. Eladtuk a nagymama házát, vettünk az árán egy telket, s maradt még annyink, hogy nekivágjunk az építkezésnek.

            – Tízmillió kölcsönt vettünk fel hozzá. Hogy tört volna el a toll a kezünkben, amikor aláírtuk a szerződést, miközben azonnal lehúztak rólunk egy összegben kétszázezer forintot, biztosítás gyanánt. De mintha eufóriában lettünk volna, hogy nekünk új házunk lesz végre, még ha húsz évig kell is fizetni a törlesztő részleteket. Volt munkánk, nekem is, a feleségemnek is, aki az egészségügyben dolgozott. Igaz, a három műszakot nehéz volt megoldania, de a kisgyerekkel – aki hat évvel ezelőtt még egyke volt, a kicsi már az új házba született, most hároméves – akkor még elboldogult az anyósom.

            – A pénzintézetben nagyjából elmagyarázták nekünk, mit kell tennünk, de a fene sem olvasta el azt a százötven oldalt, amit elénk raktak. Úgysem értettük volna. Rám förmedt a múltkor egy ismerősöm, hogy magunknak is köszönhetjük, amiért ilyen helyzetbe kerültünk, mert ez az ország tele van pénzügyi analfabétákkal, akikkel mindent meg lehet etetni. Mivel szerinte egy gyerek is ki tudná számolni, hogy mennyi a kamat 10 millió hitelre, ha a THM 8 százalék: tízmilliószor 0,08, osztva 12 hónappal. Vagyis havi 67 ezer. Csak a kamat.

            – Na, mi elkezdtük törleszteni a havi ötvenezret, öt évig fizettük, gondolva, hogy a következő periódusban, merthogy az ötévente változik, majd tesznek még rá 15-20 ezer forintot. Azt még bírjuk valahogy. Hát nem. Kilencvenkétezer lett a részlet. Miközben volt már két gyerekünk.

            – A feleségem nem vállalhat többé három műszakot, sőt egyáltalán nem tud elhelyezkedni. Majd’ hogy ki nem röhögik: mit akar?! És ha betegek lesznek a gyerekek? Akikkel ez olykor tényleg megtörténik, emiatt rúgták ki az asszonyt a vendéglőből, ahová mosogatni járt, emiatt nem újították meg a szerződését három hónap után a raktárban, ahol napi tizennégy órákat görnyedt. A közvetlen főnöke – egy nő – gúnyosan közölte vele: hja, a mai világban vagy szülsz, vagy lojális vagy a céghez.

            – Ha frankhitelt vettünk volna fel, már földönfutók lennénk. A forinthitelünket még tudjuk fizetni. De milyen áron? Százhatvanezer a fizetésem, ebből álljuk a havi törlesztést, a maradékból a rezsit. Ennivalóra sokszor csak annyi jut, hogy épp nem halunk éhen. A gyerekekkel már nem megyünk a pék felé, mert megérzik a friss kifli illatát, és sírnak.

            – Ha az embernek egyszer csak eltörik a lába, elkezdi észrevenni, mennyi sánta ember van körülötte. Számomra is úgy tűnik, telis-tele lett a környezetem tönkrement életű emberekkel. Hó végén már senkinek semmire nincs pénze. Egyik kollégám, szintén lakáshiteles, tavaly egész télen lukas talpú cipőben járt dolgozni, mert még kínai cipőre se telt neki. Egy másik ismerősöm gyorskölcsönökből él a családjával, csak abból futja kajára. Egyiket kifizeti, már veszi fel a másikat. Esténként leordítják egymás fejét a feleségével, teljesen kikészültek. A kisgyerekük meg ott toporzékol délutánonként az óvoda kapujában: „nem megyek haza, utálok otthon lenni!”

            – Lakik itt nem messze tőlünk két öregember, az ötvenegynéhány éves fiukkal. Akinek tönkrement a vállalkozása, elúszott a háza, szétszéledt a családja. Kiült a két kis öreg nemrég a lugasba, szépen felöltözve. Gyanús lett ez egy épp arra járó rokonnak, s hát ki is derült, hogy a fiú épp a bankba készül vinni a szüleit, hogy jelzálogkölcsönt vegyen fel arra a házra is. Abból akart új vállalkozásba fogni. Amit valahol meg is lehetne érteni, hiszen ennyi idősen nem tud elhelyezkedni sehol, az öregek nyugdíjából eszi a kenyerét, hát valamerre mozdulni akart. De azért mégis örült az egész környék, amikor a rokonság becsődült az udvarba, és majd’ vasvillára hányták azt az embert, aki földönfutóvá tehette volna a szüleit is.

            – Hát így élünk mostanában. Amit minőségi életnek végképp nem lehet nevezni, de lassan már életnek se nagyon.

Koblencz Zsuzsanna