A mediterrán kávézóban csendben ejtőztek a vendégek, a halk duruzsolásba néha belecsengett egy hangos kacaj. Kávéfőző zubogott, kanalak csilingeltek. Látványosságokba belefáradt turisták bámultak tompán az üvegportálon túl nyüzsgő utcára, „épp csak egy percre” betért, aztán valahogy ott ragadt helybeliek kacarásztak.
  És akkor a bárpult mellől felzengett a Rigolettóból a herceg nagyáriája. Egy férfi, aki az imént még csak úgy álldogált ott, elkezdett énekelni.
  A vendégsereg mintha megbénult volna. Szájak tátva, az imént még gesztikuláló kezek a levegőbe dermedve. Aztán mozgolódás, elismerő moraj, a végén taps, majd újabb morajhullám, és egy újabb ária. Verdi, Mascagni, Puccini legnépszerűbb dallamai áradtak szerteszét a közönség közé „beépített” művészek jóvoltából. Egy kiszámíthatatlan pillanatban, valahol hátul, a zümmögő kórus is megszólalt. A hatás leírhatatlan volt, már mindenki együtt dúdolt, énekelt az előadókkal, és boldogan tapsolt. A kávézóban diadalmasan tombolt az életöröm.
  Nem személyes élményem mindez, bár csak az lenne. A Youtube-on leltem rá véletlenül, megnéztem, nem is tudom, hányszor, és rettentően irigyeltem mindenkit, aki ott volt.
  S akkor a minap felfedeztem egy plakátot, melyen az állt, hogy ekkor és ekkor, a régió egyik településének csárdájában – nem írhatom, melyikben, mert ez nem a reklám helye – vacsora előtt a Varázsfuvolát adják. Jó, hát nem meglepetésszerűen, hogy a pulykamell filé és a bécsi szelet közt váratlanul előbukkanjon Papageno. De akkor is: ez rendkívüli ötlet. Az Éj királynője egy csárdában…
  A dátum azt mutatta, az esemény, amiről mit se tudtam, már napokkal azelőtt lezajlott, így hát megkérdeztem Máté Józsefné rendezvényszervezőt: ez hogy jutott eszébe?
  Kiderült, hogy a huszonöt évig művelődésszervező­ként te­vékenykedő Máténé­val mun­káltatója, a gombai önkormányzat közölte, hogy a továbbiakban nem tart igényt a munkájára. Így azután a könyvtárat, a Gomb színpad néven ismert helyi színjátszókat, a nyugdíjas klubot, és egyáltalán, a helyi közművelődést pátyolgató Máténé elszerződött a csárdába, rendezvényszervezőnek.
  Mulatós estékkel kezdte, mert az általánosan elterjedt vélekedés és a tapasztalatok szerint arra van leginkább igény. Hogy Bangó Margit azokat a fiatalokat is elbűvölte, akik nem kifejezetten az általa képviselt műfajt szokták bömböltetni éjjel-nappal a fülhallgatójukban, azon nem volt mit csodálkozni. A húszéves pincérfiú, aki a Kossuth-díjas énekes csárdabéli öltözőjében a kávét felszolgálta, mindjárt meg is állapította: valahogy szinte érezni lehetett a levegőben, hogy nem akárki van jelen. S hogy azután az estélyi ruhás vendégsereg éjjel kettőkor a teraszon mezítláb táncolt, hát istenem. Bangó Margit így tud hangulatot teremteni.
  Na, de ez után Máténé felvetette, hogy most akkor némi komolyzenével is előrukkolhatnának. Meg is mosolyogták. De engedélyt kapott rá.
  Úgy számolta, ha húsz vendég jelen lesz az operaesten, már megéri. Majd megszervezte, s elkezdte plakátokkal, telefonhívásokkal rek­lámozni a Varázsfuvolát.
  Harmincnégy vendég hallgatta áhítattal Mozartot, a két operaénekest, a zongorát, a fuvolát.
  Nagy sikerű, szép este volt – összegezhette utólag Máténé az ötlet megvalósulását. S hát persze, hogy tervezi a folytatást, ha már egyszer kiderült, hogy erre is van igény.
  És egyszer csak, a környékünkön valahol, egy nyári, vagy indián nyári napon, valamely vendéglőben az is megismétlődhet, amit a mediterrán kávézóban annyira lehet irigyelni.