– Táncosként kezdte pályafutását, ezzel együtt 1994 óta a Csík zenekar énekhangjaként ismerhetjük. Mi volt előbb, a tánc vagy az ének szeretete?

Sikerzenekar. A közelmúltban megkapták a Magyar Örökség Díjat, Kecskemét városa Kodály Zoltán-díjjal tüntette ki őket, az utolsó két albumuk pedig dupla platinalemez lett...

– Mikor kezdett el komolyabban foglalkozni az énekléssel?

– Egy néptáncos mindig énekel. Előénekesként rendszeresen énekeltünk mi is. 1993-tól hivatásos táncosként jártam Bodza Klára énektanárhoz, tőle tanultam először az éneklést.

– Ön és a Csík zenekar is elnyerték a Népművészet Ifjú Mestere címet. Ekkor figyelt fel önre Csík János?

– Nem, mi Janival már régebb óta ismerjük egymást. Még Békéscsabán találkoztunk először, egy-egy alkalmi, közös fellépés során. Ezen a díjátadón találkoztunk hosszú idő után újra, és akkor kérdezte, hogy van-e kedvem a zenekarral énekelni.

– Azóta tagja a Csík zenekarnak?

– Ennek a közös munkának az eredménye A kor falára című album?

– Igen. Kedves emlékek fűznek ehhez az időszakhoz. A Jászság Népi Együttessel léptünk fel ennek az albumnak a zenei anyagára. Nagyon sok helyen jártunk velük az országban. Ezen a lemezen jelentek meg az első olyan számok, melyek már a feldolgozások világát vetítették előre.

– 2004-ben megjelenik az újabb népzenei album Be sok eső, be sok sár címmel. Ezzel párhuzamosan hátrányos helyzetű települések kisgyerekeinek lépnek fel. Mit jelentettek önöknek ezek a fellépések?

– A családom nagy segítséget jelentett. A férjem is tánccal foglalkozik, így egymást kiegészítve, hol egyikőnk, hol másikunk van a gyermekeinkkel, akit épp nem szólít el a munkája. Ők belenőttek ebbe a zenei világba. A mai napig arról szól az esti lefekvés, hogy kérnek, énekeljek nekik. Mindketten táncolnak, mellette hegedülnek és gitároznak.

– Szeretnék, hogy folytassák a gyerekek annak a hagyománynak az ápolását, amit önök kezdtek el?

– Jó dolog volna, ha a gyerekeim átvennék és folytatnánk az életformánkat. Kivételt képez ez alól a rohanós életmódunk, amit nem kívánok nekik. Jó lenne, ha nyugodtabban tudnák folytatni. Nem erőltetünk rájuk semmit, maguktól is örömmel tanulnak.

– Három éve költöztek ki Budapestről. Hogyan fogadták önöket Üllőn?

– 2005-ben jelent meg a Senki nem ért semmit című új album, feldolgozásokkal, az eddigi népzenét játszó zenekar új hangzású dalaival. Hogyan fogadták ezt a régi rajongóik?

– Úgy gondolom, hogy nagyon jó visszhangja volt. Már évekkel korábban játszottuk azokat a dalokat, amelyek erre az albumra kerültek. Igaz, hogy mi is tartottunk a váltástól, eleinte féltünk a népzenei szakma reakciójától. De végül mindenki elfogadta ezt a megújulást. Szerintem ez volt az első alkalom, hogy mi, a népzenészek dolgoztuk fel a popzenét, és nem a popzene minket.

– Olyannyira elfogadta önöket a szakma, hogy a lemez Fonogram Díjat kapott 2007-ben. Minek tulajdonították ezt a sikert?

– A zenekart is meglepte, hogy minket választottak. Nagyon fontos volt, főleg azért, mert a világzenei kategóriában kevés népzenei együttes jut el addig, hogy Fonogram Díjat kapjon. A jelöléshez megfelelő számú eladott lemez szükséges, tehát a közönségünknek is köszönhetjük, hogy jelöltek lehettünk.

– Az MTV Ikon című produkciójában is részt vettek. Milyen érzés volt a popzenei világban játszani?

– Első alkalommal Lovasi Andrást hívták meg. Ő kért meg minket, hogy dolgozzunk fel közösen egy számot. A második, Demjén Rózsi dalairól szóló napra már konkrétan minket hívtak. Őszintén mondhatom, hogy meglepett minket a felkérés. Igyekeztünk minőségi feldolgozásokat készíteni, úgy éreztük a közönség reakciójából, hogy ez sikerült is.

– 2008-ban új albumuk jelent meg Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen… címmel, az előzőhöz hasonló stílusban. Előre tervezték ezt az utat, vagy az elért sikerek miatt alakult így a folytatás?

– Jó iránynak bizonyult az előző lemezünk, ennek köszönhető a folytatás. Az album címe is erre utal. Fontosnak tarjuk, hogy sok generáció megtalálja a lemezek, koncertek anyagában azt, ami az ő szívének kedves. Ezzel együtt nagyon óvatosan kell ezen az új úton járni, mert szeretnénk megőrizni a tradicionális népzene és a feldolgozások egyensúlyát.

– Milyen jövőt lát önmaga, illetve a zenekar előtt?

– Számunkra is meglepő, hogy milyen sok érdeklődőt sikerült toborozni, őket nem szeretnénk elengedni. Ők várják, sőt elvárják tőlünk, hogy olyat csináljunk, mint eddig, amiért megszerették a zenekart. A közelmúltban megkaptuk a Magyar Örökség Díjat, Kecskemét városa pedig Kodály Zoltán-díjjal tüntetett ki minket, az utolsó két albumunk is dupla platinalemez lett. Olyan eredményei ezek a zenekar minden tagjának, amelyekre nagyon büszkék vagyunk, és szeretnénk folytatni, amit elkezdtünk. A szólókarrieremben idén voltak apró kis jubileumok. Emellett vannak olyan kedves dalaim, melyek nem férnek rá a zenekari lemezekre, ezeket tervezem majd megjelentetni. Ha minden jól megy, jövőre a Művészetek Palotájában lépünk föl vele.

– Mire számíthat az, akinek sikerül jegyet vásárolni a monori Vigadóban tartandó koncertjükre?

– Igyekszünk jó hangulatot teremteni, mint minden koncertünkön. A közönség kedvenc népzenei elemeit és dalait mindenképpen elvisszük magunkkal, és emellett természetesen azokat a feldolgozásokat is játsszuk, amelyeket az utolsó albumon hallhatnak. Reméljük, minél többen jönnek el és hallgatnak meg minket Monoron is. December 30-án lesz egy előszilveszteri mulatság. Erről, és a zenekar életének sok érdekességéről a honlapunkon is tájékozódhatnak az érdeklődők.

Makai Ádám