– Festményeid visszatérő té­mája az angyalok. Mi áll e mögött? Vallásosság? Spiritualizmus? Tisztaság iránti vágy?

Anka  Margit   A szobrász-és festőművész 1977-ben született Budapesten, 1998 óta Csévharaszton él és alkot. Itt tekinthető meg az átltala készített Balla Károly-mellszobor. Monorierdőn Fekete Istvánról és Szent Istvánról mintázott mellszobrai állnak köztereken, a polgármesteri hivatal dísztermének egyik falát szintén az ő domborműve díszíti.

Zsúfolásig telt a galéria. Sokan voltak kíváncsiak a megnyitóra

– Nem a hagyományos értelemben vett vallásosság az elindítója. Édesanyám régóta érdeklődik a spirituális dolgok iránt, hisz az angyalok létezésében. Az ő meggyőződése természetesen rám is nagy hatással volt. Én teljes meggyőződéssel hiszem azt, hogy a mi családunknak van két őrzőangyala, a nagypapám és a keresztanyukám személyében, akik sajnos már nincsenek közöttünk, de ma is érzem a jelenlétüket akár szomorú, akár boldog vagyok. Mindketten nagyon sokat jelentettek számomra. Amikor hozzákezdek egy műhöz, mindig a papa munkás köpenyét veszem magamra, mert nagyon sok erőt ad számomra. Én tudom, hogy vannak angyalok, nem csak egy másik dimenzióban, de itt, közöttünk is. Néhány évvel ezelőtt megismertem egy olyan bácsit, aki nem csak külsőleg, de belsőleg is határtalanul hasonlított a nagypapámra. Ő angyal volt számomra, mert azt az üzenetet hozta, hogy a papa valahol egy másik világban él, és vigyáz rám ugyanúgy, ahogy azt földi életében is tette.

– Néhány évvel ezelőtt azt nyilatkoztad, hogy a festés és a szobrászkodás korszakonként váltakozik az életedben. Azóta mely önkifejezési mód szerepelt az első helyen?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt néhány évben az egyik tevékenység dominált, a másik pedig háttérbe szorult. Amikor rajzolok és festek, nem tudok szobrászkodni, de amikor szobrot készítek, csakis arra összpontosítok. Ha elvállalok egy konkrét feladatot, nem tudok rögtön hozzákezdeni, el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy megálmodjam, hogy összeálljon a fejemben a leendő mű váza. Például a legújabb, macskákat ábrázoló kisplasztikáim úgy születtek, hogy már korábban, több éve foglalkoztatott a téma. Először csak rajzolgattam őket, és amikor a papíron, illetve a vásznon kialakult egy nagyjából véglegesnek mondható, csak az én cicáimra jellemző formavilág, beugrott, hogy térben is meg kellene őket formálni. De ahhoz, hogy az én macska alakjaimat meg lehessen különböztetni a többi hasonló témájú alkotástól, az kellett, hogy a kezdeti ötletek mellé élményeket gyűjtsek. Olyan élményeket, melyek bár látszólag véletlenszerűen értek a hétköznapok során, mégsem voltak teljesen véletlenek, mert mind-mind ahhoz segítettek, hogy a kisplasztikáim az én személyiségemet tükrözzék. Újabban készült festményeimen is központi helyet foglalnak el ezek az állatok. – Vajon mit takar a témaváltás, hiszen a macska eddig nem jelent meg az alkotásaidban. Ráadásul a macska játékosságával, simulékonyságával, titokzatosságával egy tipikus női szimbólum. Számos kultúrában mint a szerelem és anyaság megtestesítőjét tisztelték benne.

– Ezt nehezen tudom megítélni, de nem is az én dolgom. Én alapvetően egy ösztönből cselekvő ember vagyok, ebben az esetben is egyszerűen csak úgy érzem, hogy most macskákat kell ábrázolnom. Sokfajta méretben, különböző technikákkal, a legkülönlegesebb helyzetekben. Ha pszichológiailag próbáljuk megközelíteni, lehet, hogy azért, mert kilenc hónapja új korszak kezdődött a magánéletemben. Azóta pedig még több ihletet érzek magamban az alkotáshoz. A párom megtalálásával pedig lehet, hogy énem női oldala került előtérbe, ami tudat alatt a macskák képi megjelenítésében ölt testet. – Utóbbi szobrod alkotási folyamatát végigkísérhettem a kezdetektől egészen a felavatásig. Meglepődtem, amikor láttam, hogy mindössze néhány hét alatt készítetted el úgy, hogy közben főállásban pedagógus vagy.

– Egyszer a mesterem azt mondta, ha egy szobrot hosszú ideig tart elkészíteni, mert állandóan javítgatja, csicsázza, foltozza az ember, akkor az nem lesz az igazi. Ha én megálmodom a szobrot vagy a plasztikát, lehet, hogy este hat órakor jön egy olyan érzés, hogy most kell elkezdenem, mert most fog úgy sikerülni, ahogy szeretném. A köztéri szobrok esetében általában három-négy nap alatt viszem fel a nagyját, de hogy öntésre kész állapotba kerüljön, az körülbelül két hónapot vesz igénybe úgy, hogy hetente kétszer-háromszor, esténként egy-egy órát dolgozok rajta. Hiszen főállásban pedagógus vagyok, így sajnos nem jut annyi időm az alkotásra, amennyit szeretnék. Ezt úgy próbálom ellensúlyozni, hogy a rajzórákon igyekszem átadni a gyerekeknek valamicskét abból, amit én is kaptam odafentről. Persze a hagyományos iskolai keretek között nagyon nehéz a tehetséges gyerekeket gondozni és továbbfejleszteni. Ezért úgy tervezem, hogy a jövőben saját rajziskolát nyitok, ahol olyan gyerekekkel foglalkozom, akik a képzőművészet felé orientálódnak, vagy nem feltétlenül készülnek erre a pályára, de tehetségesek, és ezt szeretnék magukban fejleszteni. Mert csupán a művészetből manapság nem lehet megélni, csak akkor, ha az ember mögött van egy mecénás. Én hála istennek néhány évvel ezelőtt megismertem Borbás Elvirát, akinek segítségével lehetőséget kaptam néhány köztéri alkotás elkészítésére. Így készülhetett el egy hatalmas dombormű, mely a Monorierdői Polgármesteri Hivatal tárgyalótermének egyik falát díszíti, a fal szinte teljes területén. Idén, augusztus 20-án avatták fel Szent István-mellszobrát, mely talapzatával együtt ember nagyságúnál magasabb alkotás. – Saját, kisiskolás korú gyerekeidet tudatosan neveled a képzőművészetek szeretetére, művelésére?

– Nem vagyok elfogult a gyerekeimmel kapcsolatban. Viszont, ha látják, hogy dolgozom, akkor saját maguktól leülnek mellém, és ők is rajzolgatnak. Főleg a nagyobbik lányomról többen mondták már, hogy van tehetsége a rajzoláshoz, és ha ő csinálja, akkor a kicsi is igyekszik felzárkózni mellé. De tudatosan nem terelgetem őket kifejezetten ebbe az irányba, mert nem biztos, hogy ezzel akarnak majd foglalkozni.– Az utóbbi néhány évben a térségben is egyre többen megismerték a nevedet és alkotásaidat. Melyek voltak azok az események, amelyek hozzásegítettek ehhez?

– Gallai Attila zeneszerző kért fel arra, hogy a szerzői estjén az én képeim legyenek a hangulati kísérőelemek, ilyenformán összehozva a zenét és a festészetet. Vele a környék, illetve az ország több pontjára is eljutottak az alkotásaim, így láthatta a közönség Csévharaszton, Monoron, Gyömrőn és Szegeden. Jelenleg a csévharaszti könyvtárban láthatóak a legújabb képeim. Ami a szobrokat illeti, Csévharaszton egy, Monorierdőn három, Ráckevén pedig két alkotás található. – Szeptember hetedikén nyílt meg a kiállításod a monori Vigadóban. Itt a festői vagy szobrászi énedet tárod a közönség elé?