A lugasban ültek, a nagy asztal körül. Ott volt a vő és a három unoka is. A gyerekek minden vakációt a nagyszülői háznál töltöttek, eltekintve attól a két héttől, amikor a szüleikkel nyaralni utaztak. A mama meg is jegyezte tegnap, amikor azt olvasta valamelyik újságban, hogy a magyaroknál „népszokás, de nem kötelező a nagyszülőkre bízni nyáron a gyerekeket”: vajon ki képes leírni ekkora marhaságot? Még hogy nem kötelező.

   Igaz, pár éve még meglehetősen sokkoló volt arra ébredni hajnali hatkor, hogy két óvodás ugrál a nagyszülői ágyon, s eközben szájharmonikázik, de akkoriban még ők is fiatalabbak voltak, magasabb ingerküszöbbel. Mostanra meg már elképzelhetetlennek tűnt a gyerekek nélkül tölteni a nyár nagy részét.

   Ez idő alatt a mama, akinek mégis csak négy „férfiembert” kellett ellátnia, nemigen érezhette úrinőnek magát. Igaz, ez a kérdés fel sem merült benne. Most azonban, hogy az egyik cipős dobozból előkerültek a kalapos fényképek, szembesülni kellett a kérdéssel: ki nevezhető úrinőnek.

   A kétdoboznyi fényképet a kamasz fiú kerítette elő a szekrény aljából, s napok óta kérdezgette, ki ez, ki az. Amikor az ükapja szépiabarna fotográfiájáról letört egy darab, épp a csákó, a gyerek úgy döntött: szkenneli és számítógépre viszi a családi képeket, hogy megmaradjanak.

   Most, a lugas alatt éppen válogatták a megőrzésre érdemeseket. Nagy nevetésekre adott ez alkalmat. A dédmama például kétévesen, vászon pendelyben üldögélt egy műteremasztalon, mellette két, szépen kiöltözött hölgy, akiknek egyikéről a mama is csupán annyit tudott, hogy ő az ángyi.

   – Ángyi. Ángyomasszony. De mi a frászt jelent ez? Kinek a kije?– törölgette a nevetéstől potyogó könnyeit a gyerekek anyja, már magától a rokoni megjelölés hangzásától is.

   Ez után kerültek elő a kalapos képek. Láttukon a mama is meglepődött, elképedve nézegette harmincas éveiben járó önmagát fekete csipkekalapban, fehér selyemszalmában, puha, nagyszélű filcben. Egyszer a nővérével Pesten sétálgatva fedezték fel egy vasajtó mögött a kalaposüzletet – kezdte magyarázni –, és mert az öreg kalaposmester igen szívélyes volt, hagyta, hogy a boltjába betévedt két fiatal nő kiélje a kalapok iránti szenvedélyét. Mindent felpróbáltak, felváltva fényképezték egymást, végül persze kalap nélkül távoztak. Ugyan hová is vehettek volna fel bármilyen kalapot?

  De a fényképek megmaradtak.

  Ezeket nézegetve jegyezte meg most a lánya, hogy a mama nem éppen egy úrinő típus.

  A mama tekintete láttán papának egy versidézet is azonnal eszébe jutott.

  – „Valaha én is úr akartam lenni / ó bár jó szolga lehetnék! / De jaj, szolga csak egy van: az Isten / s uraktól nyüzsög a végtelenség.”

  – Weöres Sándor – jegyezte meg a vő.

  – Az – hagyta jóvá a papa.

  – Azért, ha mi majd fölmondjuk a szolgálatot, ne felejtsetek el jó ajánlólevelet adni – szólalt meg végül a mama is, s az asztal körül ülők megkönnyebbülve bólogattak, noha nem tudták, hogy igazából mit is helyeselnek.

 

Koblencz Zsuzsa jegyzete